Első bejegyzésemben párhuzamot szeretnék állítani a Fidesz politikája és a Jobbik erősödése között, érintve az elszámoltatás kérdéskörét, a cigányság integrációjának dilemmáját, a Jobbik erősödésének okait, majd zárásként összegezném a második Orbán-kormány négy évének tapasztalatait és a következő négy év kilátásait. Vitaindító elemzés.

Az elszámoltatás

A 2006-2010 között regnáló kormány kudarcos utolsó éveket tekinthetett magáénak, 2009-ben tucatnál is több korrupciós eljárás indult, melyek szálai gyakran a vezetéshez is elvezettek. Ha belelapozunk a Fidesz 2010-es választási programjába, akkor rájöhetünk, hogy az elszámoltatás, mint politikai célkitűzés igencsak hangsúlyos szerepet kapott, mitöbb, meghatározó erővel bírt. „A rend megteremtéséhez mindenekelőtt fel kell tárnunk az igazságot az elmúlt évek kormányzati visszaéléseivel kapcsolatban. Csak a felelősség megállapítása és a felelősök jogállami elszámoltatása állíthatja helyre a törvénybe vetett bizalmat.” – legalábbis a program szerint. A legnagyobb ellenzéki párt az elszámoltatást tűzte ki zászlajára, ám kommunikációjában nyilvánvalóvá tette, hogy az elszámoltatás nem jogi, sokkal inkább politikai felelősségre vonást jelent. Ezen határ elmosódásáról több utalást tesz maga a program is: „Sokan érzik úgy, ma a kormány egy bűnszervezethez hasonlít.” „Az elmúlt nyolc év […] veszélyesen megrendítette az állammal, az állam intézményeivel és a közszereplőkkel szembeni közbizalmat.”Orbán Viktor ugyan többször leszögezte, hogy az elszámolás „törvényes lesz”, társainak megnyilatkozásai mégis arra engednek következtetni, hogy a korrupciós leszámolásnak leginkább politikai indíttatása volt. Kövér László szerint ennél jóval többről volt szó. „A politikai elszámoltatást is el kell végezni. […]Meg kell állapítani a politikai felelősséget egy parlamenti vizsgálat eredményeképpen, ki kell mondani, hogy nyolc év alatt hova jutott az ország, és az országrombolás bűne személy szerint kit és milyen fokban terhel.”

Az eseményeket követve egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy túl nagy fába vágták a fejszéjüket. Papcsák Ferenc, később Budai Gyula hivatalba helyezése után a kiemelt témaként megjelölt 13 ügyből összesen egyetlen témában tett feljelentést, két ügyben egyáltalán nem indult eljárás és egy feljelentés „maradt” a Jobbiknak. Mindezek tudatában világossá válik, hogy a szocialista kormányzás során elindult eljárások eredményeit és bizonyítékait az Orbán-kormány megpróbálta kisajátítani. A 2010-es választások során – nagyjából – félmillió protestszavazatot begyűjtő Fidesz munkássága gyakorlatilag kudarcba torkollott, hiszen a prioritásként megjelölt nagy halak (pl. Gyurcsány Ferenc) nem akadtak fent a vizsgálatok hálójában, pedig Budai Gyula elszámoltatási kormánybiztos feladata és megjelölt célkitűzése ez volt. A választások előtt és az Orbán-kormány első évében csak és kizárólag, a szocialisták korrupciós ügyeire koncentráltak, ám a lendület megtört, amikor a kormánypárthoz köthető oligarchákról kezdett cikkezni a sajtó.

Jogi felelősségre vonásra alig került sor, viszont a kormány politikája és kommunikációja – a média erőteljes segítségével – arra trenírozta a társadalmat, hogy a politikai elit velejéig korrupt. Hiába próbálták célpontként megjelölni Gyurcsány Ferencet, a téma folytonos napirenden tartása odáig vezetett, hogy végül maga a Fidesz került reflektorfénybe.

Egyedül Hunvald Györgyöt sikerült elmeszelni, viszont más komolyabb ügyekben (pl. Molnár-Lakos-per, Fapál-Juhász-per) felmentés született. A társadalmi igény azonban továbbra is megmaradt az elszámoltatást illetően. Ezek nyomai jól érzékelhetőek az LMP és a Jobbik célkitűzéseiben, de a korrupció elleni harc legfőbb zászlóvivőjévé a Jobbik vált, ugyanis – meglátásom szerint – ez az a párt, amely ténylegesen ki tudja a használni kiábrándultak lelkiállapotát. Programjukban 24 évre való visszamenőleges elszámoltatást és dupla büntetést ígérnek a „politikusbűnözőknek”. Ezen célból akarják életre hívni a Pongrátz Gergely Nemzeti Igazságtételi Központot, melynek „feladata az eddig eltussolt bűncselekmények felderítése és a felelősségvonás kezdeményezése lesz”. Kétségtelen, hogy a második Orbán-kormány populista eszközzé tette az elszámoltatás kérdését, amely egy erősödő ellenzéki párt legfőbb hívó szavává vált, ezzel még inkább duzzasztva a szavazóbázisát. Az elszámoltatást egyre több szavazó más párt kezébe akarja adni, jelzésértékű például az, hogy a kormánybiztosi hivatalt - 2010 novemberéig - viselő Dr. Papcsák Ferenc, április 6-án vereséget szenvedett a budapesti 08-as választókerületben és a vesztett szavazataival közel megegyező voksszámot ért el Kovács Béla, a Jobbik jelöltje.

Cigánykérdés

Az elemzők és az Európai Unió többi országa sem vonja kétségbe azt, hogy a cigányság integrációja az évtized egyik – ha nem a – legfontosabb kérdése. A Jobbik retorikája szerint a cigányság problémája a „szőnyeg alá lett söpörve”, mely kijelentésnek legitimitást kell adnom, ugyanis a tapasztalat és a gyakorlat is ezt mutatja. Megfelelő intézkedések bevezetésére a szocialista kormányzás idején nem került sor, a Fidesz azonban deklarálta, hogy a cigányság integrációja össztársadalmi kérdés – bár stratégiailag vajmi kevés szerepel a választási programjukban. A részben vagy teljes egészében felszámolt intézményrendszer és a civil szervezetekkel való együttműködés hiánya tökéletes gátnak bizonyult az integrációs stratégia megalkotása során, így semmiféle előrelépés nem történt.

A cigányellenes közhangulat generálásának felelősét felesleges keresni, a számok arról tanúskodnak, hogy a magyar társadalom alapvetően cigányellenes. A Tárki 2011-ben végzett felmérése szerint a lakosság 63%-a a cigányság genetikai sajátosságának tekinti a bűnözést. A legelőítéletesebbnek a Jobbik szavazótábora bizonyult (79%), a második helyen az MSZP-sek (61%), harmadikként a Fidesz szavazói „futottak be” (60%), míg utolsó helyre – ám ott is nagy aránnyal – LMP-sek kerültek (49%). A Tárki vizsgálat legmeglepőbb eredménye mégsem ez volt. Kiderült, hogy a fiatal diplomások körében a legnagyobb arányú a cigányellenesség. Sík Endre kutatásvezető arra hívta fel a figyelmet, hogy „a következő generáció ellenségesebb lesz a romákkal.”

Ha ezt a logikát követjük, a regnáló kormányok tétlensége egyre nagyobb károkat fog okozni. A Fidesz 2011-ben gyakorlatilag önálló gazdálkodásra kényszerítette a nemzetiségi önkormányzatokat, továbbá eddig halogatta az Országos Roma Önkormányzattal való keretmegállapodást, amelyben a 7 pontból egyet kivéve, szinte minden esetben a kormányzás utolsó évére, vagy 2015. évre kerültek tervezésre. Ezzel roma részről elkerülhetővé váltak a számonkérések a választási kampány során, nem kellett konfrontációba bocsátkozni a romákkal szemben előítéletes választókkal és az integrációra sem kellett komolyabb forrásokat fordítani. Orbán Viktor ugyan „rejtett erőforrásnak” nevezte a cigányságot, de ez tulajdonképpen csak a kormány kommunikációjában merült ki - inkább három legyet ütött egy csapásra. E tekintetben a „szőnyeg alá söprés” tökéletesen igazolódik.

Az elmúlt négy évben még az ellenzéki értelmiség is kénytelen volt felismerni, hogy a cigányság helyzetét nem lehet a szegénységgel és a munkanélküliséggel magyarázni, sőt, családi kapcsolataikat, életmódjukat nem elhallgatni, hanem vizsgálni kellene.

A Jobbikot sokak rasszista pártként azonosítják, de észre kell venni azt a permanens konszolidációt, ami manapság jellemzi radikális pártot. A 2010-es program még nem válogat a szavak között, egyértelműen kiérződik az előítéletekkel teli ideológia. Deklarálja, hogy a cigánybűnözés csupán egy kriminológiai fogalom, amely erre az etnikumra jellemző speciális bűncselekményeket foglalja magába, mint pl. színesfémtolvajlás, késelés, tömegverekedés, uzsorázás. Ám a 2014-es programból kihúzták a cigányságról szóló előítéleteket és felállítottak tíz pontot, amely sokkal gyakorlatiasabb, tárgyiasabb.

A Jobbik ereje

A Jobbik ereje több okra is visszavezethető. Az első, hogy a társadalom nagy hányadával el tudta hitetni, hogy kormányzás nélkül is képes változásokat elérni az országban. Remek – bár kifogásolható – példa erre a Magyar Gárda felállítása, amely a mai napig állandó témát ad a sajtó számára. Több éve zajlanak a jogi huzavonák, de a választások azt mutatják, hogy a közbiztonság igénye mindig a nemzeti radikálisok kezére játszik. Bár a kormányzat azt kommunikálja, hogy „rend van”, a szegregátumok lakossága gyakran maga hívja a Magyar Gárda egyik utódszervezetét, hogy járőrözzön a szegénysorokon. Érdekes viszont az, hogy a Jobbik szavazóbázisának elenyésző hányada él csak ilyen körülmények között. A Tárki 2009 és 2010 között elvégzett felmérései rámutattak arra, hogy a felállított hipotézisek és sztereotípiák nem teljesülnek a valóságban. Egyértelművé vált, hogy a radikalizálódás hátterében nem a szociális helyzet áll, ugyanis a szavazóik több mint fele 70 ezer forintnál többet keres havonta, tehát a Jobbik nem az elveszettek és a kisemmizettek pártja.

Nem szabad elmenni szó nélkül a Jobbik innovatív kampánymenedzsmentje mellett sem, amely alapjaiban határozhatta meg az április 6-ai választások végkimenetelét. Tartalmat gyakorlatilag csak a Jobbik médiája nyújtott, míg a riválisai egymással voltak elfoglalva. Meglátásom szerint ez egy sajátos lélektani hatást eredményez – növeli a törzsszavazók önbecsülését azzal, hogy a párt foglalkozik velük, szolgáltat és nem csak a szavazatait várja. Megkezdték a regisztrációkat, így a későbbiekben könnyebben el tudják majd érni a szavazóikat és akár az ingadozókat is. Sajátságos politikai kultúránkban pedig hagyományosan köztiszteletnek örvendhet az, aki úgy mutatkozik, mintha egy lenne „közülünk”. Vona Gábor álruhás országjárása pontosan erre játszott rá.

Harmadikként a radikalizmus permanens konszolidációját emelném ki. A kampány során elkezdett kirajzolódni az „új” Jobbik arculata. Emlékezzünk csak Vona Gábor vizslás képére, Stummer János macskás fotójára vagy a párt bármely kampányvideójára. Levetkőzték a pesszimista és fekete külcsínt, helyette a nemzeti színek és hímzett virágok kerültek a kampányplakátokra. Hegedűs Lóránt szerint, „az asszociációs vizsgálatok alapján egyértelműen kijött, hogy a Jobbikhoz az agresszív attitűdöt párosítják. Az arculatváltással a vállalhatóság növekedett.” Pozitív kampányukkal egy kommunikációs csatornát nyitottak az ingadozók felé, amely komolyabb fajsúllyal bírhat majd 2018-ban. Az idei EP választások miatt pedig kifejezetten releváns a Jobbik kampányplakátja, amely minden euroszkepticizmust nélkülöz.

Juhász Gábor korábban arról írt (HVG, 2014/16.), hogy az ország északkeleti részében „nem csak a régi pártok hitele csappant meg, mintha a Vona-csapat politikai hamvasságát is kikezdte volna a négy parlamenti év.” Meglátásom szerint ennek oka az arculatváltásban és nem parlamenti években keresendő. A szervezet erősen radikális magját nyilvánvalóan a keleti országrészben élő párttagok adják, akiknek a stílusváltás nem tetszett. Beszédes, hogy újabb nemzeti radikális pártok jelentek meg a színen, így például a Magyar Hajnal vagy a Haza Nem Eladó Mozgalom.

A negyedik ok pedig maga a Fidesz politikája, de ez már egy következő pont tárgya.

Összegzés

Nem esett még szó az általam legkritikusabbnak vélt dilemmáról, a kormány kommunikációjáról. A Fidesz – vélhetően az egységesítés és az érzelmi lekötelezés miatt – beleplántálta szavazóbázisába azt, hogy Magyarország egy „ostromlott vár”, amelyet meg kell védeni. A kormányközeli CÖF életre hívta a Békemenetet, melynek célja a kormányzat megvédése a külső támadások ellen. Bár az EU felől érkező komoly támadások (pl. bírák kényszernyugdíjazása) során a Fidesz-KDNP meghátrált, mégis sikerült arra kondicionálni a társadalmat, hogy a kormánypárt az egyedüli, amely megvédheti hazánkat. Mindezek mellett továbbra is életben tartják azt a bankellenes retorikát, amellyel 2010-ben nekiláttak a munkának, és amit a Jobbik is képvisel. A fentiekből kiderül az is, hogy a szélsőjobboldali párt jól felfogott politikai érdekeként elkezdett hasonulni a Fideszhez, szakított az erősen radikális arculattal.

A tendenciákat tekintve a Fidesz „futószalagot” létesített önmaga és a Jobbik között. Egy súlyosabb politikai válság vagy Orbán Viktor szabadságharcos karizmájának csorbulása esetén a "centrális erőtér" komolyan megrendülhet, egyúttal a Jobbik szavazóbázisa könnyedén felduzzadhat – persze csak akkor, ha a sokak által vizionált szélsőjobbos pártszakadás mégse valósulna meg.