Kenyér és cirkusz kell a népnek, tartották a régi rómaiak. Azóta szerencsére sikerült meghaladni ezt az elavult szemléletet, mert manapság úgy tűnik, bőven megelégszünk a cirkusszal is. Jobb helyeken a politika elsősorban jóléti, gazdasági, emberjogi kérdésekről szól, nálunk viszont hosszú ideje olyan témák határozzák meg a közbeszédet, amikről egy sör mellett tök jól el lehet vitatkozgatni, de ennyiben nagyjából ki is merül a jelentőségük: szobrok, felfújt botrányok, szimbólumpolitizálás minden mennyiségben – a lényeg, hogy amíg ezekről vitatkozunk, addig sem esik szó arról, ki hány milliárdot nyúlt le és ebbe hány ember ment tönkre. Kétrészes sorozatunkban azokat az úgynevezett ügyeket mutatjuk be, amelyeket az elmúlt kormányzati ciklusokban a legfölöslegesebb közéleti vitákat váltották ki.
8. A köteles beszéd
Tény, hogy nem volt kifejezetten kulturált megnyilvánulás Kövér László 2002-ben elhangzott beszéde, de enyhe túlzás volt, hogy hetekig ez tartotta lázban a közvéleményt. Gyurcsány Ferenc később Debreczeni Józsefnek büszkélkedett azzal, hogy az ő ötlete volt a beszéd félremagyarázása (ugyanis a beszéd a kontextusával együtt jóval árnyaltabb volt annál, mint hogy „aki nem ért egyet a kormány politikájával, az keressen magának kötelet, menjen le a pincébe, és akassza fel magát.”), és az arra épített SMS-kampány, tévéreklám és tüntetés.
Pár év múlva viszont elég szórakoztató helyzetet teremtett, hogy Kuncze Gábor gyakorlatilag ugyanazt mondta el, mint anno Kövér László, csak a kötél helyett ciánkapszulával. Az SMS-kampány és a ciános tüntetés ezúttal elmaradt.
7. Bácsfi Diána
A mai napig rejtély, hogy okozott 2003-2004 környékén országos méretű botrányt Bácsfi Diána rövid életű újnyilas mozgalma, akik miatt majdnem gyülekezési jogról szóló törvényt is módosították (pedig máig nem tudni, hogy Bácsfin kívül volt-e más tagja a csoportnak). Ugyanis tényleg csak annyi történt, hogy egy szeretethiányos bölcsészlány kiragasztott néhány plakátot a Nagykörúton, aztán a „Magyar Jövő Csoport” nevében bejelentett egy demonstrációt. Az egész „mozgalom” teljesen észrevétlen maradt volna, ha nem repül rá a teljes baloldali média- és politikai elit, nincsenek a felháborodott cikkek, parlamenti felszólalások, nem szerveznek miatta antifasiszta tüntetést.
Az igazi vicc az, hogy az időszakban bőven működtek a valóságban is létező neonáci szervezetek Magyarországon: 2003-ban engedélyezte a bíróság (a 90-es években katonai szárnyként elindult Magyar Nemzeti Arcvonalból kivált) a Vér és Becsület Közhasznú Kulturális Egyesületet bejegyzését, számos ilyen szellemiségű hírlap terjedt, a média mégis Bácsfi Diána bohóckodása miatt vizionált nyilas puccsot. A Magyar Jövő Csoport tüntetése aztán érdeklődés hiányában elmaradt, Bácsfi Diána pedig azóta megtért, és Avatara Satyavati néven ad elő ufókról, csakrákról és földenergia-gyógyászatról (ez a tény nagyjából eldönti azt a vitát is, hogy provokátor volt-e, vagy egyszerű futóbolond).
6. Simon Peresz felvásárlós beszéde
Avagy Köteles Beszéd 2.0. Történt egyszer, hogy az akkori izraeli államfő, Simon Peresz egy üzleti konferencián tartott beszédet. Az izraeli gazdaság akkoriban recesszióban volt, és a nyomott hangulatot a politikus azzal próbálta feldobni, hogy a külkereskedelem állítólagos eredményeit hangsúlyozta. Ekkor hangzott el a kulcsmondat, mely szerint „megvesszük Manhattent, Lengyelországot, Magyarországot és Romániát”. Az üzleti zsargonban bevett fordulat ez, ennek ellenére ebből az egymondatos retorikai kiszólásból a radikáljobbos sajtó olyan mitológiát gyártott, amit maga Molnár F. Árpád is megsüvegelne: eszerint egy titkos összeesküvés már eldöntötte, hogy Izraelből hamarosan elvándoroljon az összes zsidó lakos(!), hogy Magyarországon(!!!) alapítsák meg az új Izrael Államot. (Arról általában nem esik szó, hogy fér bele az elméletbe Románia és Lengyelország, vagy a ciszjordániai telepépítések…)
Ezt az konteót a Jobbik és holdudvara lényegében hivatalos ideológiává tette, igaz, mostanában kevésbé hangoztatják, bár Pörzse Sándor bizonyára továbbra is meg van róla győződve, hogy Jeruzsálemben már titokban tanulják is a magyar nyelvet a zsidógyerekek. Akik esetleg még mindig rettegnek az izraeli inváziótól, azok reméljük, a Magyarországon valójában minimális izraeli befektetések láttán elkezdik majd kipakolni az ágyuk alatt tartogatott bőröndjüket. Rosszabb esetben elkezdenek az izraelinél pár fokkal valódibb német "országfelvásárlás" miatt aggódni.
5. Az Árpád-sávos zászló
Az 2006-os zavargások közepette Gyurcsányék azzal próbálták elvenni a tiltakozások élét, hogy kihirdették: a tiltakozók valójában neonácik. Ennek bizonyítására vették elő Árpád-sávos zászlót, amely korábban is ott volt mindenféle jobboldali rendezvényen, és az átlaghasználó valószínűleg annyit tudott róla, hogy egy régi magyar zászló, amivel jól meg lehet mutatni az idegenszívű ellenségnek. (Jól példázza egyébként az akkori politikai elit és a valóság viszonyát, hogy ezen a zászlón keresztül próbálták megfogni a tüntetőket, hiszen könnyen találhattak volna valódi újnyilas elemeket a kormányellenes tüntetések környékén, a Szabó Albert volt harcostársaként ismert Ekrem-Kemál Györgytől kezdve a Kossuth tériek Nemzeti Bizottmányát szervező Halász Józsefig.)
Ezután rövid időre úgy tűnt, tízmillió vexillológus országa lettünk: parlamenti felszólalások, publicisztikák, tévé- és rádióinterjúk sora érvelt az ellen vagy mellett, hogy középkori, vagy nyilas jelkép-e négy vörös és négy ezüst sáv, hogy mennyi sávnak kéne lennie, illetve, hogy egyáltalán mit akarnak a tüntetők kifejezni ezzel a zászlóval. Erről magukat a tüntetőket nem igazán kérdezte meg senki, viszont az Árpád-sávos zászlók nem tűntek el a tiltakozásokról, hiszen ha a kormányt idegesíti egy jelkép, akkor a kormányellenes tüntetők nyilvánvalóan még nagyobb lelkesedéssel fogják lobogtatni.
A zászló október 23-ára a Gyurcsány-ellenes demonstrációk hivatalos jelképévé vált, majd a tiltakozások lecsengése után simán lenyúlta és hivatalos pártzászlóvá tette a Jobbik. Vagyis többpárti összefogással sikerült egy újabb történelmi jelképet fegyverré silányítani a napi politikában. A zászlóvita egyetlen pozitív hozadéka az volt, hogy általa tömegek tettek szert alapszintű heraldikai ismeretekre.
(Folyt. köv.)
