Szerte a világon vannak olyan csoportok, akik a társadalmi egyenlőtlenséggel foglalkoznak (gondoljunk csak például az Occupy Mozgalomra), és vannak mások, akiket a magánszféra védelme érdekel (itt jusson eszünkbe, hogy mekkora botrány lett az NSA lehallgatási gyakorlatából). Ezeket a kérdéseket sok ember valószínűleg egymáshoz nagyon közel helyezné el egy képzeletbeli politikai térképen, és az ilyenekkel foglalkozó szerveződésekre sem jellemző, hogy harcolnának egymással. Pedig az egyenlőség és a magánszféra védelme jó eséllyel nem férhet össze, csak azért lehetnek még egy térfélen ezek a forradalmárok, mert közös az ellenség, mégpedig az impulzusokra nagyjából mindenhol lassan és gyakran rosszul reagáló, korszerűtlen kormányzat.

A nem is olyan távoli jövőben viszont elkerülhetetlen lesz, hogy a magánszféra védelme és az egyenlőség témája mentén létrejött vagy létrejövő csoportok útjai elváljanak, mert aki az egyenlőségért harcol, az valamiféle kollektivizmust képvisel (ez alatt a közösségi érdek egyéni érdek elé való helyezését értem), hiszen látja, hogy a vagyoni különbségek növekednek, és erre azt a választ adja, hogy bizonyos embereknek le kell mondaniuk a jövedelmük/vagyonuk egy részéről azok javára, akiknek kevesebb van, és egy olyan társadalmi berendezkedést kell létrehozni, amiben nem jöhetnek létre nagy egyenlőtlenségek.

Ellenben aki a magánszférát védi, azt állítja, hogy mindenkinek joga van ahhoz, hogy ne ismerhesse senki tökéletesen, akár egyénként, akár csoportként elkülönülhessen a többi embertől, ez pedig alapvetően egy individualista elképzelés.

A kettő pedig azért üti egymást, mert az információt, aminek a birtokában van valaki, a magánszféra védelmére hivatkozva nem köteles megosztani másokkal, és az információ pénzzé konvertálható. Tehát az, amit tud, előnyt biztosít neki azokkal szemben, akik az adott dolgot nem tudják.

Például képzeljük el a következő helyzetet: egy tőzsdei vállalat nagy fejlesztés bejelentésére készül, ami minden bizonnyal növelni fogja a cég értékét, ehhez az információhoz pedig valaki a bejelentés előtt hozzájut, és ennek megfelelően vásárol értékpapírokat, így máris pénzt csinált a plusz tudásából. Tulajdonképpen ugyanígy gondolhatunk egy kutatóra, aki valami fontos felfedezést tesz, például kitalálja a rák ellenszerét, vagy készít egy programot, ami nagyon hatékonyan jósolja meg, hogy ki milyen terméket fog vásárolni.

Én azt gyanítom, hogy ha a jövőben valóban ki fog törni ez a konfliktus, akkor abból vagy lose-lose szituáció lesz, vagy win-lose a magánszféra védelmének pártolói javára, hiszen a korszerű technikának köszönhetően az információt a világon kis híján bárhol lehet tárolni, vannak olyan titkosítások, amik gyakorlatilag feloldhatatlanok, és az egalitáriusok még úgyis jobban járnak, ha megelégszenek a felhalmozott (és nem mindenkivel megosztott) tudás egy részével. Persze ez a gondolatkísérlet olyan feltételek fennállása esetén értelmezhető, hogy mindegyik csoport következetesen cselekszik, és vannak mindenki számára hozzáférhető információk, illetve privát információk is. Arról nem is beszélve, hogy ha feltesszük, hogy nem minden ember szeretné feláldozni a magánszféráját a kollektivizmus oltárán, akkor az egyenlőség csak valami elnyomó karhatalom által lehet fenntartható, akik előbányásszák az ellenállók által elrejtett információkat. Ráadásul az egalitárius államnak rendkívüli módon ügyelnie kell arra is, hogy az embereket nagyon hasonló impulzusok érjék, mert a különböző impulzusok szintén információdeficitet okoznak, és az információk nem csak hozzáférhetőek legyenek, hanem mindenki bírjon is velük, mert ha nem így van, az magában hordozza az egyenlőtlenség esélyét. Sőt, a megfigyelés által kialakuló információhiányt is kezelni kell valahogy (a megfigyelők bírnak az információval, a megfigyeltek nem), vagy ki kell dolgozni egy nagyon jó pontrendszert, amivel meg lehet határozni az információk értékét, és el kell érni, hogy mindenkinek ugyanannyi jusson.

Mindezeknek a kérdések, amiknek csak egy lehetséges kifutását vázoltam fel (ráadásul a szélsőértékeken vizsgálva) a magyar politikában még csak kezdeményeit sem lehet látni (eltekintve a  Nemzetbiztonsági Szakszolgálat finfisheres sztorijától vagy esetleg az internetadótól), míg például egy izlandi politikus ebben a riportban arról beszél, hogy szeretné, ha Izland lenne a „bitek Svácja” és az IT-s vállalkozó Kim Dotcom is pártot alapított Új-Zélandon, Internet Party néven. A netsemlegességről meg még nem is írtam, sőt, végső soron a szerzői jogok és a torrent problémája is a témakörhöz kapcsolódik.