Online és offline felületeken egyaránt heves vitákat váltott ki a Népesedési Kerekasztal javaslata, ami szerint az öregségi nyugdíjat a ledolgozott éveken és a fizetés mértékén felül a felnevelt gyermekek száma és iskolai végezettsége is befolyásolná. A javaslat nullszaldós lenne, azaz a gyermektelenek kárára csoportosítanának át forrást a gyermekesek javára.

A cikk első részében a nyugdíjrendszer problémáit mutatom be, mert a Kerekasztal ötletét csak ezek ismeretében érdemes megítélni.

Vitathatatlan, hogy a nyugdíjrendszer problémaköre az egész ország lakosságát érinti, azokat viszont jobban, akik az átlagosnál nagyobb mértékben vannak kiszolgáltatva az államnak, jobban függnek az állami ellátórendszertől. Azokat, akik az életük során nem tudtak vagyont felhalmozni, és hát lássuk be: ők egyre többen vannak Magyarországon. Ők alkotják a társadalom alsó- és most már talán a középréteg jelentős részét is.

Amióta a Fidesz hatalomra került, a baloldali gondolkodást meghatározó értelmiségiektől és politikusoktól mást se hallunk, csak azt, hogy mennyire rossz nekünk, illetve, hogy a demokrácia egyre inkább átváltozik „népi demokráciává”, vagy már teljesen át is változott azzá.

Félreértés ne essék, ebben igazat adok nekik, ugyanakkor érdekelne, hogyan hoznák el a demokráciát, mondjuk a Hős, a Sobieski, vagy a Diószeghy utcába? Na, igen, kurva szép dolog elfilozofálgatni a nép jogain, meg az eszményi demokrácián, de egy átlag negyvenes magyar ebből még életében nem látott semmit. (Hangsúlyozom az átlag, ezzel együtt többségit is jelentő szót, nem kell a Hős utcában laknod ahhoz, hogy jogfosztott legyél, sőt tulajdonképpen biztos, hogy valami különleges helyen kell laknod ahhoz, hogy ne legyél az.) 15 évesen örült annak, hogy végre kiszabadultunk a kommunista diktatúra markából, majd 25 évig folyamatosan arra várt, hogy: na, talán most! Azonban lassan kezd rájönni (vagy már rájött) arra, hogy neki már a büdös életben nem lesz jobb az órabére 800 forintnál, sőt tulajdonképpen más se lesz jobb, s csak egy dolog lesz állandó: a káosz és az ebből fakadó feszültség.

Első bejegyzésemben párhuzamot szeretnék állítani a Fidesz politikája és a Jobbik erősödése között, érintve az elszámoltatás kérdéskörét, a cigányság integrációjának dilemmáját, a Jobbik erősödésének okait, majd zárásként összegezném a második Orbán-kormány négy évének tapasztalatait és a következő négy év kilátásait. Vitaindító elemzés.

Az úgynevezett „érpataki modellről” jó ideje folyik a diskurzus, nagyjából azóta, hogy az egyik fideszes államtitkár követendő példaként állította a nyírségi falut, majd miután a Jobbik kezdett el házalni az állítólag példás rendet teremtő modellel. A sajtóban pro- és kontra jelentek meg a cikkek témában, szociológusok nyilatkozat arról, hogy társadalmi robbanáshoz vezethet-e ez a fajta rendteremtés, meg hogy huszadik, vagy XIX. századi-e a hibbantnak tűnő érpataki polgármester hozzáállása. Szintén sok helyen megjelent, hogy a falu urának kritikusaival feltűnően gyakran történnek, khm, „balesetek”, van, akinek kigyullad a háza, másnak boxerrel verik szét az állkapcsát, azt követően, hogy valamiben vitába száll a polgármesterrel.

Furcsa módon arról eddig nem nagyon esett szó, hogy vajon tényleg alkalmas volt-e a rendcsinálásra az érpataki modell, vagyis csökkent-e a faluban a bűnözés Orosz Mihály Zoltán (a továbbiakban OMZ) megválasztása és a modell bevezetése óta?

OMZ például többször is azt állította, hogy a később érpataki modellnek nevezett módszer bevezetése után azonnal, 2007-2008 között 60 százalékkal csökkent a bűnesetek száma a faluban. Ezt az adatot a Jobbik-közeli sajtó kritikátlanul átvette, kicsit még meg is toldotta: a Barikád egyik tavalyi cikkében egyenesen az olvasható, hogy „a bűnözési statisztika a nullával egyenlő”, és hogy „totális rend” van. A Polgármester Online – feltehetően szintén csak a polgármester állításaira alapozva – azt írta, „2007-ről 2008-ra kétharmaddal csökkent a bűncselekmények száma, 2008-ról 2009-re ismét kétharmaddal.” Még olyan, egyébként az érpataki modellel kritikus hírportálok, mint az Index is tényként kezelte, hogy drasztikusan nőtt a közbiztonság Érpatakon.

Előző toplistánk folytatásában bemutatjuk a négy, szerintünk legfölöslegesebb közéleti hisztit az elmúlt húsz évből.

4. A Bajnai-gárda

A fideszes propaganda korszakos csúcsteljesítménye, hogy Bajnai Gordonból, ebből a szürke, jellegtelen bürokratából képes volt vérszomjas terrorfőnököt csinálni. A valódi célpont pedig nem is Bajnai volt, őt a libás üggyel eddigre sikerült eléggé megbélyegezni, hanem a kormány bizonyos intézkedései ellen tiltakozó civil csoportok, elsősorban a tandíj ellen tüntető diákok, akik a tiltakozásban igen messzire hajlandók voltak elmenni, ráadásul az ellenzéki pártokkal szemben nem is lehetett a velük való vitát annyival letudni, hogy „ti meg szemeket lőttetek ki 2006-ban”.

A Fidesz világképébe persze nem fér bele, hogy valaki csak azért tüntessen a NER ellen, mert nem elégedett valamivel, hiszen minden tökéletes! Nem, ha valaki tiltakozik, akkor nyilván valamilyen ármányos kapcsolatban áll Bajnai-Gyurcsánnyal, és titokban a baloldal pártjait akarja ismét kormányra segíteni (akkor is, ha néha szó szerint elküldi őket a picsába). Így a kormánypárti média teljes gőzzel gyártott elméleteket arról, hogy valójában a tiltakozó középiskolások is személyesen Bajnaitól kapják rádión az instrukciókat. A propagandahadjárat egyik fő eszköze az volt, hogy félremagyarázták a pártok ilyenkor szokásos rátelepedési kísérleteit, pedig aki valaha vett már részt tüntetésen, az tudja, hogy az ilyen események úgy vonzzák a politikusokat, mint szar a legyet. Mellékhatása pedig az, hogy Bajnait a magyar Abu Bakr Al-Baghdadiként festették le, és többször felszólították, hogy „vonja vissza” félelmetes szabadcsapatait.

Kenyér és cirkusz kell a népnek, tartották a régi rómaiak. Azóta szerencsére sikerült meghaladni ezt az elavult szemléletet, mert manapság úgy tűnik, bőven megelégszünk a cirkusszal is. Jobb helyeken a politika elsősorban jóléti, gazdasági, emberjogi kérdésekről szól, nálunk viszont hosszú ideje olyan témák határozzák meg a közbeszédet, amikről egy sör mellett tök jól el lehet vitatkozgatni, de ennyiben nagyjából ki is merül a jelentőségük: szobrok, felfújt botrányok, szimbólumpolitizálás minden mennyiségben – a lényeg, hogy amíg ezekről vitatkozunk, addig sem esik szó arról, ki hány milliárdot nyúlt le és ebbe hány ember ment tönkre. Kétrészes sorozatunkban azokat az úgynevezett ügyeket mutatjuk be, amelyeket az elmúlt kormányzati ciklusokban a legfölöslegesebb közéleti vitákat váltották ki.

8. A köteles beszéd

Tény, hogy nem volt kifejezetten kulturált megnyilvánulás Kövér László 2002-ben elhangzott beszéde, de enyhe túlzás volt, hogy hetekig ez tartotta lázban a közvéleményt. Gyurcsány Ferenc később Debreczeni Józsefnek büszkélkedett azzal, hogy az ő ötlete volt a beszéd félremagyarázása (ugyanis a beszéd a kontextusával együtt jóval árnyaltabb volt annál, mint hogy „aki nem ért egyet a kormány politikájával, az keressen magának kötelet, menjen le a pincébe, és akassza fel magát.”), és az arra épített SMS-kampány, tévéreklám és tüntetés.

Pár év múlva viszont elég szórakoztató helyzetet teremtett, hogy Kuncze Gábor gyakorlatilag ugyanazt mondta el, mint anno Kövér László, csak a kötél helyett ciánkapszulával. Az SMS-kampány és a ciános tüntetés ezúttal elmaradt.

Mi van a Körúton kívül?

9 millió ember, akik rettegnek munkájuk és egzisztenciájuk elvesztéstől, és kevéssé tudja őket érdekelni az őket csak eszköznek tekintő pártok aktuális mondvacsinált vitája, a jobb- és baloldali kulturkampf aktuális fejezete. A Körút alatt mi nemcsak egy földrajzi határvonalat értünk, hanem a jobb- és baloldali szimbólumpolitizálás, és a valódi, tömegeket érintő ügyek közötti határt. Körúton belüli problémák alatt értjük azokat a politikusok által gumicsontként bedobott ügyeket, amik a rendszerváltás óta nagyrészt tematizálják a közéletet – amíg ezekről van szó, legalább addig sem a mindent behálózó korrupcióról, vagy a vezetők teljes alkalmatlanságáról van szó. A Körúton kívüli ügyek közé pedig az egyéb, az emberek által nap mint nap megélt, valós problémákat.

Ez nem demagógia?

A szegénység és a kiszolgáltatottság problémája addig tűnik demagógiának, amíg az ember nem a saját bőrén tapasztalja. Igaz, az, amikor a jelenlegi politikai elit beszél szociális kérdésekről, ígérget állami segítséget, valóban elég hiteltelen: hiszen pont azokról van szó, akik 25 év alatt eljuttatták addig a gazdaságot, hogy párszáz forintnyi rezsicsökkentés ígéretével már szavazatokat lehet szerezni.

Jobb- vagy baloldaliak vagytok?

Úgy gondoljuk, Magyarországon ezek a jelzők teljesen kiüresedtek. Jelenleg hazánkban szinte csak az különbözteti meg a bal- és jobboldalt, hogy mást gondolnak bizonyos elvont kérdésekről (nacionalizmus, vallás, homoszexualitás, sőt, esztétikai kérdések), vagy egyes történelmi szereplőkről, eseményekről (Trianon, Horthy, ’56 stb). A pártok szavazóbázisaikat egyfajta sérelmi identitáspolitikával tartják fenn: a jobbosok Tisza István, Horthy, Szálasi, 56 egyes szereplőinek utódaiként jelennek meg, a balosok Károlyival, Kun Bélával, Rákosival, Kádárral azonosulnak (még ha a felsorolás egyes elemeit tagadja is mindkét tábor, akkor sem szeretnek például az MSZP-sek a vörösterrorról beszélni, míg Horthy vagy Szálasi bűneiről nagyon is – ezekről pedig a jobboldal hallgat). Mivel szinte mindenkinek van a családjában olyan, akit a fent említettek ténykedése következtében megöltek, kitelepítettek vagy kifosztottak, ezeket a sebeket a politika előszeretettel tépi fel, és használja a saját tábor egyben tartására, és a másik démonizálására.

Úgy gondoljuk, ideje leszámolni ezzel a politikai kultúrával és túllépni a múlton. Hiába jó dolog elvitatkozni történelmi kérdésekről, elfogadhatatlannak tartjuk, hogy az egész magyarországi politikai kultúra és a pártrendszer ilyen témák köré épül, nem valós társadalmi problémák, a most élő, hétköznapi emberek ügyei köré.

Melyik párt pénzel titeket?

Egyik sem, de tevékenységével mindegyik hozzájárult ahhoz, hogy úgy döntsünk, létrehozunk egy blogot, ahol kritizálhatjuk őket.

Kik vagytok?

Egyetemista és/vagy munkavállaló fiatalok, akik kritikusak az egész magyarországi politikai kultúrával szemben, és a saját eszközeinkkel próbálunk rajta javítani.

Miről lesz szó ezen a blogon?

Reményeink szerint képesek leszünk olyan témákat feldolgozni véleménycikkek, riportok, interjúk formájában, amelyekről alig esik szó, mégis tömegeket érintenek, vagy érdekelnek. A magyar közállapotokat igyekszünk egy egyéni nézőpontból figyelni, túllépve a politikai szekértáborok által előírt csoportgondolkodáson.