Az iskolai szegregációval kapcsolatban a hivatalos álláspont, hogy csúnya dolog, tilos, ezért nyilván nem is létezik. Ehelyett mindenkinek joga van olyan iskolába járnia, ahova csak akar. Abba viszont kevesen gondolnak bele, hogy ez a két elv ellentmond egymásnak.
A hátrányos helyzetű, többségében cigány gyerekekkel kapcsolatban a hivatalos elv a rendszerváltás óta az integráló oktatás volt: vagyis, hogy az alulszocializált gyerekeket együtt kell oktatni a jobbmódú családok gyerekeivel, hogy majd a kulturáltabb közeg megváltoztassa őket, az otthonról hozott beidegződések helyett átvegyék az osztály többségének viselkedését. Emiatt az általános iskolák kötelesek minden oda jelentkező gyereket felvenni, a származás, vagy vagyoni helyzet alapján történő elkülönítést pedig, legalábbis elvileg, szigorúan büntetik.
Külön, de nem egyenlő
Arról persze vannak viták, hogy ez a módszer, illetve politika mennyire hatékony. Legutóbb például a nyíregyházi görög katolikus „cigányiskola” kapcsán merült fel a vita, ahova az egyházmegye a jelek szerint speciálisan a roma gyereket különítette el, hozzá kell tenni azonban, hogy a helyiek, köztük a Nyíregyházi Roma Nemzetiségi Önkormányzat elnöke szerint az odajáró gyerekek jó tanulmányi eredményeket értek el, és pozitív változásokat hozott az életükben az iskola – mindez nem mondható el a szegregációnak a legális, az elvileg „integráló” oktatásban zajló formájáról.
Annak ellenére, hogy elvileg integrált az oktatás, és hogy tilos a szegregáció, szinte mindenhol vannak iskolák, amiket „cigány-iskolákként”, vagy „elcigányosodott iskolákként” ismernek. Ezekben az oktatás színvonala többnyire jóval az átlag alatt van, általában a gyengébb képességű tanárok dolgoznak bennük. Az ide járókat többnyire lenézik, butáknak és rossz magaviseletűnek tartják őket, amit alátámaszt az, hogy a tanulmányi átlagok gyengék, a tanulók többsége szakmunkásképzőben tudja csak folytatni. Emellett kisebb osztálylétszámokkal működnek, mert rossz hírük miatt kevesen jelentkeznek ide, emiatt kevesebb fejpénz is jut nekik az államtól.
Mi történt?
Azok az iskolák, ahova a ’90-es években nagy számban jelentkeztek és nyertek felvételt roma gyerekek, megtapasztalták, hogy az integráló oktatás csak akkor működik, ha az integrációt mindkét fél akarja. Ezekben az iskolákban ugyanis gyorsan nőni kezdett a cigány tanulóknak a nem cigányokhoz viszonyított aránya. Ugyanis az iskoláról hamar elterjedt, hogy oda sok cigány gyerek jár, emiatt sok más szülő onnantól kezdve nem szívesen vitte oda a gyerekét, „nehogy bántsák, kirabolják, vagy rossz társaságba keveredjen”-címszóval. A cigány családok között ezzel szemben elterjedt, hogy abba az iskolába érdemes menni, mert ott elfogadják őket, sőt, a gyereket sem fogják kiközösíteni. Ne feledjük: a szabad iskolaválasztásra joga van a családoknak, a körzeten belül bármelyik iskolát választhatják: és a törvény hiába tiltja a faji megkülönböztetést, amikor a szülők választásában igenis szempont, hogy „járnak-e egy iskolába cigányok.”
Ahova igen, ott több dolog történt: először is általánosságban kevesebb diákjuk lett (a cigányság mégiscsak kisebbség, összességében több gyereket vesztettek, mint nyertek), ami kevesebb fejpénzt jelentett. Máris kevesebb pénz jutott pl. iskolafelújításra, tanárokból egy idő után csak a szükséges minimumot tudták alkalmazni, őket is csúnyán leterhelte az előállt helyzet, azért is, mert nehezebben kezelhető osztályaik lettek. Nyilvánvaló, hogy ez oda vezetett, hogy a tehetségesebb tanárok – akik bárhol könnyebben kaphattak munkát – inkább elmentek másik iskolába.
Az iskolaigazgatók nagy része mostanra úgy tartja: ha az a benyomás alakul ki az iskolájáról, hogy ott szívesen látják a cigány gyerekeket, annak az iskolára nézve súlyos következményei lesznek. Bár az állami (az egyházi iskolák más tészta, erről később) általános iskolák elvileg nem utasíthatják el a jelentkező gyerekeket, azért van rá eszközük, hogy meggyőzzék a szülőket, hogy inkább máshova vigyék a gyerekeket. A beiratkozásnál az igazgató, vagy más vezető elbeszélgethet a szülőkkel, aminek gyakran komoly következményei lehetnek, és ez fokozottan igaz akkor, ha egy cigány család érkezik a beiratkozásra. Elég azt mondani, hogy ez egy nagyon nehéz iskola, a gyerek nem fogja bírni az iramot, vagy, hogy nagyon előítéletes a légkör, a gyereket kiközösítik majd az osztályból, és őket is a szülői közösségből. De mostanra gyakran erre sincs szükség, ezek a dolgok már a legtöbb helyen régóta a köztudatban élnek a helyi iskolákkal kapcsolatban.
Vagyoni alapon
Pedig látszólag mindenki jó szándékkal cselekszik: a szülők a gyerekek érdekeit, az igazgatók beosztottjaik és az iskola javát tartják szem előtt. Az eredmény mégis mindenkinek rossz lesz, persze a legrosszabbul a roma gyerekek járnak, mert nekik jutnak a lepusztult, alacsonyabb színvonalú oktatást kínáló, kontraszelektált tanári karral és visszahúzó közösséggel működő iskolák. De hosszú távon az egész közösség, város, ország veszít.
A jelenség helyileg változik, de csak kis mértékben. A kistelepüléseken például inkább anyagi jelleget ölt: akik megtehetik, azok kocsival elviszik a gyerekeiket egy szomszédos település jobb hírű iskolájába, a szegényeknek pedig marad a lesüllyedő helyi iskola, ahova gyalog is el tudnak menni (igaz, biztató, hogy néhány helyen elindultak iskolabuszok, de ezek még csak elszigetelt kezdeményezések). Az iskolák átadása az egyházaknak csak tovább rontott a helyzeten, ugyanis az egyházi iskolákban – az államikkal ellentétben – van felvételi, és egy jelentkezést igen homályos indokokkal is elutasíthatnak, ami lehetőséget ad a (akármilyen szempontból) problémásnak ítélt gyerekek elküldésére. Ma már, ha az ember elmegy egy olyan településre, ahol van világi és egyházi iskola is, szinte biztos, hogy a világi lesz a „cigányiskola”.
Mit lehetne tenni?
Pár lehetőség, szigorúan csak gondolatkísérletként:
- A szabad iskolaválasztás megszüntetése, vagyis, hogy muszáj legyen mindenkinek a legközelebbi iskolába mennie. A problémát csak részben oldaná meg, mivel a társadalmi rétegek a legtöbb településen lakóhely szerint is elkülönülve élnek, így ugyanúgy lennének „telepi iskolák” és elit intézmények is. Szóval valódi integráló oktatást ez nem idézne elő, idővel muszáj lesz a különböző típusú iskolákba speciálisan képzett tanárokat küldeni.
- Kvóták: valódi integráló oktatást tulajdonképpen csak ezek segítségével lehetne elérni. Persze nem faji Numerus Claususra kell gondolni: a felzárkóztatás alapvetően szocializációs hátrányok leküzdésére szolgálna, így ilyen szempontok alapján működne ez is: az iskoláknak alacsony jövedelmű, tartósan munkanélküli, 40 négyzetméternél kisebb lakásban élő stb. családokból származó gyerekek közül kellene felvenni egy bizonyos százaléknyit. Fontos viszont, hogy a szám felülről is zárt legyen, hiszen az integráció csak akkor működik, ha az integrálandó gyerekek stabil kisebbségben vannak az integrálónak szánt közeghez képest. (Az ideális arányról megoszlanak a vélemények, van, aki szerint osztályonként 2-2 problémás gyerek integrálható sikeresen). Hozzá kell viszont tennünk: ez a módszer jó eséllyel megbuknak a szülők és az iskolák ellenállásán.
- A szegregáció intézményesítése vagy engedélyezése: a legrosszabb lehetőség lenne, ha csak a kormány nem készíti nagyon alaposan elő, nem alapítanak külön a hátrányos helyzetű gyerekeknek szánt iskolákat (hasonlókat, mint a már említett nyíregyházi görög katolikus intézmény), és nem képeznek ezekbe különösen jól felkészített tanárokat. Megjegyzendő viszont, hogy egy a témában lezajlott magyarországi kutatás azt állapította meg, hogy „az integráló iskolák jobb eredményeket értek el ugyanolyan családi hátterű tanulókkal, mint azok az iskolák, amelyekben a roma és a hátrányos helyzetű tanulók külön osztályokba jártak.”
A probléma valódi kulcsát valószínűleg a tanárok képzésében érdemes keresni. Valószínűleg a leginkább fájdalommentes az lesz, ha tudomásul vesszük, hogy ez a helyzet létezik, és a tanárokat felkészítjük ennek a kezelésére: az egyetemi-főiskolai tanárképzésben már felkészítést nyújtani a különböző összetételű osztályok kezelésére, az új iskolába érkező tanároknak továbbképzéseket tartani, az iskola összetételének megfelelően, valamint prémiumokkal jutalmazni a hátrányos helyzetű gyerekekkel dolgozó, jó eredményeket elérő tanárokat, és az őket foglalkoztató igazgatókat. Ugyanis önmagában az iskolák összetétele még keveset árul el: például sok, elvileg integráló, vegyes összetételű iskolában valójában belső szegregáció folyik, a problémás gyerekeket egyszerűen kisegítő osztályokba sorolják, ahol szinte semmit nem tanulnak, lényegében gyerekmegőrzőben vannak. Amíg a tanároknak nincsenek meg a megfelelő képességei, addig fölösleges bármilyen, akár integráló, akár speciális felzárkóztató oktatásról beszélni.
